Meglepetést akartam készíteni: szétdobált képekből montázst, összeállítást, whatevert. A képek között kicsi, intim cetlik az előző kapcsolatából: hűtőre ragasztott "üzenőláda", könyörgő levél, hogy beszéljenek, "úgy szeretném, ha büszke lennél rám". Ismerem a lányt, egyszerre ismertem meg őket. Két ember, mindkettőt szerettem egy időben kicsit, tudtam, hogy együttvoltak: jobb ötletnek tűntek, mint mi együtt - akkor vagy most.

Hazamenekültem, nem akartam vele találkozni ma. Este sírtam. Hat órával a "meglepetés" után úgy dönöttem, hogy megadom neki az esélyt, hogy megnyugtasson: felhívtam, hogy tudjon velem kedves lenni és elszálljon a paranoiám. Egy pár hónapja már mondta, hogy velem és nem mással, főleg nem vele akar lenni. Nem vette fel. Csak ezután sírtam.

Most az jár az eszemben, hogy szomorú emlékek voltak: kicsit gyerekes, elszállt aranyosságok, de főleg segélykiáltások veszekedések után. Szegény Drága, nagy munka lehetett neki az a kapcsolat, hosszan, napokig húzódó veszekedésekkel. Most egy kicsit többet tudok róla. A mi kapcsolatunk most nem olyan, amit láttam azokon kétségbeesett leveleken. Tényleg boldog velem: fáradt, de várja a holnapot, mert gyönyörű nap lesz az is.

Visszahívott: megkönnyebbültem. Azt hiszem, mégis jó döntés volt elolvasni. Két fajta ember létezik: aki nem akar változtatni, ezért fél megtudni; és aki hajalndó gyógyítani, tenni valamit vagy akár elvágni, és nem fél megtudni. Ma egy lépés a félelemtől el?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.