Doktor Úr, tudja, mit lehet csinálni az anya-lánya rivalizációval 20 év fölött? Mert már tényleg nevetséges: apunak el lehet nézni dolgokat, de anyunak nem megy... nonszensz. És nem lehet azt mondani, hogy az egyik hibásabb a másiknál, mert hát ugye együtt sikerült előállítani a helyzet(ek)et... És azt hiszem, hogy nem arról van szó, hogy az egyik szignifikánsan nagyobb tekintettel és tisztelettel van irántam, vagy az érzéseim iránt.
Na, egy kicsit részletesebben:
Akkor haragszom anyura, amikor:
A) nem hagy békén - ez nagyon idegesít. Rögtön ugrani, ugye, nem mindig tudok, de nem is akarok, minden más reakció pedig invalidnak minősül a túlsó végen. Olyan érzésem lesz, hogy csapdában vagyok, mert bármit csinálok, nem lesz jó és összeveszünk. Mindenképpen rosszul járok, nem hagy nekem választási lehetőséget, ezért nagyon haragszom rá.
Megoldási lehetőségek: 1) szólni, mikor vagyok elérhető/szabad, de most nem érek rá;
2) nem említeni problémás pontokat és akkor nem kezdi tukmálni a véleményét (ez utóbbi teljesen elképzelheztetlen, de az ötlet nem rossz);
3) aktív ignor - következményekkel - a tapasztalat nem pozitív;
4) passzív ignor, aka elengedés fül mellett, aka szelektív hallás: (soha nem gondoltam volna... Ezért csinálják ezt a pasik?) tőlem ennyi belátás, kitartás és türelem? Ha majd bölcs és öreg leszek, akkor (de talán mégis megfontolandó :);
5) válaszolni, megcsinálni, amit kér - hátha vérszemet kap és végül már főállásban is ezt csinálhatom (na jó, néha esetleg, de inkább csak minden ötödiket).
B) helyettem akar dönteni, megoldani, megcsinálni - igazából ennek kezelése mostanában azért már egyre kevésbé gond, viszonylag időben eszembe jut, hogy megköszönjem és elhárítsam a segítséget. De a rohadt életbe, miért kell még ezzel is foglalkozni? (A rohadt életbe, ugyanezt szokta a pasim is mondani, amikor hisztizek. A rohadt életbe.)
C) iszik és hatványozottan jelentkeznek a fentiek - lelépek. A para akkor van, amikor nem tudok, pl. vidéken vendégségben, ráadásul rokonoknál. Egyik megoldásként a nirvanikus állapotba való hirtelen quantumugrást tudom elképzelni. Vagy elkezdeni mással beszélgetni, a területen belül is szegregálódni. De mire ez eszembe jut... Először most karácsonykor jutott ez eszembe, kb 1 óra elteltével, a probléma és a folyamat tudatosult is bennem, úgy gondolom. Másodszorra - bízzunk benne - hamarabb eszembe jut.
D) másokkal csinálja ezeket - és színre lép a nemes lovag, a gyengék és elesettek védelmezője és beszól, általában azért visszafogottan. A nemes lovag persze elfelejti, hogy többnyire mindenki felnőtt ember és tud(jon) magára vigyázni, a többiek meg tanuljanak meg vigyázni magukra. Csöndbe kéne maradni és alázatos képmutatással hálát adni az égnek, hogy ezen (már) átlátok.
Jól van, kedves mélyen tisztelt páciens, a tüneteket számbavettük, de felmerül a kérdés: miért is idegesíti. zavarja, foglalkoztatja ez a kérdéskör magácskát? Megtanulhatja a praktikákat, élhetőbb lesz az élete, de a harag okainak elhárításával a sok erőfeszítést is meg lehetne spórolni, nem gondolja?
Ok, ok. Okok. Okok?
Talán tényleg végtelenül hasonlítunk anyuval egymásra (yukk!), hibáim rajta keresztül bosszantanak. Érdekes, amikor mesélek arról, mi idegesít anyuban, majd megjegyzem, hogy ilyet én is szoktam elkövetni, és hogy ez vajon nem idegesítő-e a végtelenségig, emberek megjegyzik, hogy igen, ilyen vagyok, általában nem zavaró. Szóval, csak el kéne fogadni, hogy ő ilyen (ezen keresztül jobban magamat is), és a továbbiakban higgadtan hárítani - az amúgy gyakori és zavaró - beavatkozási kísérleteket az intim szférámba.
Nagyon jó, örülök, hogy eljutottunk idáig. Sajnos, lejárt az időnk, de jövő alkalommal innen folytatjuk. Jó éjszakát.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.