De jó, hogy vannak pattanásaim, van mivel játszanom.

lustaság

elfeledkezés másokról

én vagyok a világ közepe

irígység

erőszakosság

elkényelmesedés

félelem az ismeretlentől

türelmetlenség

harsányság

büszkeség

csökönyösség

szenvedélybetegség

ragaszkodás

csüggedés

feladás

tettvágytalanság

zárkózottság

bizonytalanság

döntésképtelenség

következetlenség

szokásrabság

kommunikációképtelenség

hiszti

akaratosság

panaszkodás

Ma tudatosan leállítottam folyamatában egy rám régóta jellemző parát. Az ám, hazám.

A tények:

Egy barátommal beszélgetünk, ahol ő elmondja, hogy miért nincs jóban egy közös barátunk kedvesével, és én kezdek ideges lenni. Arra pillanatok alatt rájövök (mint általában mindig), hogy azért leszek ideges, mert biztos rólam is és minden nőről azt gondolja, amit az előbb XY-ra mondott. Aztán leesik (figyelem! fordulópont), hogy nem ezt mondja, hanem szó szerint érti, amit mond. Azaz nem rólam szól a történet, áttételesen sem, hanem csak és kizárólag XY-ról.

Lehet, hogy megszabadulnék egy csomó parától, ha végre rájönnék, hogy nem minden rólam szól elgondolkodnék idegességeimen, amint fellépnek.

P.s.: éljenek a kosok! Főleg az inteligensek :-)

"I hate her, I hate her, I HATE HER!!!

I'm too much like her.

I want to change myself or die."

Ha most az ölembe pottyanna egy ekkora - már leadózott - összeg, mit is kezdenék vele?

Vennék egy új laptopot, pl. 200.000 HUF.

Elmennék vezetni tanulni, pl. 100.000 HUF (?).

Egy jó, 2személyes matrac, mondjuk 50.000 HUF.

Új csizma, télikabát, egy jó magassarkú (hosszútávú befektetés mind), kb. 100.000 forint.

Új nagymonitor + egér, kb. 50.000?

Óh, tényleg! Basszusgitárt, szépet, 100.000 talán?

Tornabérlet valami fasza helyen, lehetőleg közel - 70.000.

A többit elmulatnám a kedvesemmel egy hosszú hétvégén, valami meleg tengerparti helyen, ahol jók az éttermek és olcsó a cöpibevaló :)

Az milyen má', amikor megkeresnek - "Dolgozz nekünk, ennyi pénz, ennyi idő, kéne nagyon egy ember", aztán meg  - "Többeknek az a véleménye, hogy nem vagy elég megbízható..."?

Azt hiszem, nem tartom őket megbízható munkahelynek...

Két intézményt ismerek, ahol kialakult az algoritmus gyászolás esetére: az egyházat és az alkoholt (megjegyezném, hogy egyikről sincs mélyrehatoló empíriám). Talán még ilyen a sírás-rívás.

Nos, jelentem: azóta voltam kétszer templomban, a feles is megtörtént - két részletben, illetve pityeregtem és pityergő embereket vígasztaltam telefonon. Még egy templomi látogatás mindenképpen esedékes.

Megemlékeztünk életéről, megnyugodtunk zökkenőmentes halála okán. Elámúltunk rokonaink reakcióján. Maradt egy kis enyhe, kellemetlen szájíz. Így állunk most.

Megírtam. Elküldtem. Válaszoltam. Felvettem. Visszahívtam. Megbeszéltem. Találkoztam. Megcsináltam.

És most akkor mi van? Semmi.

Doktor Úr, tudja, mit lehet csinálni az anya-lánya rivalizációval 20 év fölött? Mert már tényleg nevetséges: apunak el lehet nézni dolgokat, de anyunak nem megy... nonszensz. És nem lehet azt mondani, hogy az egyik hibásabb a másiknál, mert hát ugye együtt sikerült előállítani a helyzet(ek)et... És azt hiszem, hogy nem arról van szó, hogy az egyik szignifikánsan nagyobb tekintettel és tisztelettel van irántam, vagy az érzéseim iránt.

Na, egy kicsit részletesebben:

Akkor haragszom anyura, amikor:

A) nem hagy békén - ez nagyon idegesít. Rögtön ugrani, ugye, nem mindig tudok, de nem is akarok, minden más reakció pedig invalidnak minősül a túlsó végen.  Olyan érzésem lesz, hogy csapdában vagyok, mert bármit csinálok, nem lesz jó és összeveszünk. Mindenképpen rosszul járok, nem hagy nekem választási lehetőséget, ezért nagyon haragszom rá.

Megoldási lehetőségek: 1) szólni, mikor vagyok elérhető/szabad, de most nem érek rá;

2) nem említeni problémás pontokat és akkor nem kezdi tukmálni a véleményét (ez utóbbi teljesen elképzelheztetlen, de az ötlet nem rossz);

3)  aktív ignor - következményekkel - a tapasztalat nem pozitív;

4) passzív ignor, aka elengedés fül mellett, aka szelektív hallás: (soha nem gondoltam volna... Ezért csinálják ezt a pasik?) tőlem ennyi belátás, kitartás és türelem? Ha majd bölcs és öreg leszek, akkor (de talán mégis megfontolandó :);

5) válaszolni, megcsinálni, amit kér - hátha vérszemet kap és végül már főállásban is ezt csinálhatom (na jó, néha esetleg, de inkább csak minden ötödiket).

B) helyettem akar dönteni, megoldani, megcsinálni - igazából ennek kezelése mostanában azért már egyre kevésbé gond, viszonylag időben eszembe jut, hogy megköszönjem és elhárítsam a segítséget. De a rohadt életbe, miért kell még ezzel is foglalkozni? (A rohadt életbe, ugyanezt szokta a pasim is mondani, amikor hisztizek. A rohadt életbe.)

C) iszik és hatványozottan jelentkeznek a fentiek - lelépek. A para akkor van, amikor nem tudok, pl. vidéken vendégségben, ráadásul rokonoknál. Egyik megoldásként a nirvanikus állapotba való hirtelen quantumugrást tudom elképzelni. Vagy elkezdeni mással beszélgetni, a területen belül is szegregálódni. De mire ez eszembe jut... Először most karácsonykor jutott ez eszembe, kb 1 óra elteltével, a probléma és a folyamat tudatosult is bennem, úgy gondolom. Másodszorra - bízzunk benne - hamarabb eszembe jut.

D) másokkal csinálja ezeket - és színre lép a nemes lovag, a gyengék és elesettek védelmezője és beszól, általában azért visszafogottan. A nemes lovag persze elfelejti, hogy többnyire mindenki felnőtt ember és tud(jon) magára vigyázni, a többiek meg tanuljanak meg vigyázni magukra. Csöndbe kéne maradni és alázatos képmutatással hálát adni az égnek, hogy ezen (már) átlátok.

Jól van, kedves mélyen tisztelt páciens, a tüneteket számbavettük, de felmerül a kérdés: miért is idegesíti. zavarja, foglalkoztatja ez a kérdéskör magácskát? Megtanulhatja a praktikákat, élhetőbb lesz az élete, de a harag okainak elhárításával a sok erőfeszítést is meg lehetne spórolni, nem gondolja?

Ok, ok. Okok. Okok?

Talán tényleg végtelenül hasonlítunk anyuval egymásra (yukk!), hibáim rajta keresztül bosszantanak. Érdekes, amikor mesélek arról, mi idegesít anyuban, majd megjegyzem, hogy ilyet én is szoktam elkövetni, és hogy ez vajon nem idegesítő-e a végtelenségig, emberek megjegyzik, hogy igen, ilyen vagyok, általában nem zavaró. Szóval, csak el kéne fogadni, hogy ő ilyen (ezen keresztül jobban magamat is), és a továbbiakban higgadtan hárítani - az amúgy gyakori és zavaró - beavatkozási kísérleteket az intim szférámba.

Nagyon jó, örülök, hogy eljutottunk idáig. Sajnos, lejárt az időnk, de jövő alkalommal innen folytatjuk. Jó éjszakát.

Meglepetést akartam készíteni: szétdobált képekből montázst, összeállítást, whatevert. A képek között kicsi, intim cetlik az előző kapcsolatából: hűtőre ragasztott "üzenőláda", könyörgő levél, hogy beszéljenek, "úgy szeretném, ha büszke lennél rám". Ismerem a lányt, egyszerre ismertem meg őket. Két ember, mindkettőt szerettem egy időben kicsit, tudtam, hogy együttvoltak: jobb ötletnek tűntek, mint mi együtt - akkor vagy most.

Hazamenekültem, nem akartam vele találkozni ma. Este sírtam. Hat órával a "meglepetés" után úgy dönöttem, hogy megadom neki az esélyt, hogy megnyugtasson: felhívtam, hogy tudjon velem kedves lenni és elszálljon a paranoiám. Egy pár hónapja már mondta, hogy velem és nem mással, főleg nem vele akar lenni. Nem vette fel. Csak ezután sírtam.

Most az jár az eszemben, hogy szomorú emlékek voltak: kicsit gyerekes, elszállt aranyosságok, de főleg segélykiáltások veszekedések után. Szegény Drága, nagy munka lehetett neki az a kapcsolat, hosszan, napokig húzódó veszekedésekkel. Most egy kicsit többet tudok róla. A mi kapcsolatunk most nem olyan, amit láttam azokon kétségbeesett leveleken. Tényleg boldog velem: fáradt, de várja a holnapot, mert gyönyörű nap lesz az is.

Visszahívott: megkönnyebbültem. Azt hiszem, mégis jó döntés volt elolvasni. Két fajta ember létezik: aki nem akar változtatni, ezért fél megtudni; és aki hajalndó gyógyítani, tenni valamit vagy akár elvágni, és nem fél megtudni. Ma egy lépés a félelemtől el?